Sportolókkal szemben állított követelmények egyre magasabbak. Ha egy sportoló megsérül, nem tudja piaci értékének megfelelő teljesítményt a pályán produkálni, a klub számára veszteség. Minél később kerül vissza csapatába, minél később tudja biztosítani sérülése előtti teljesítményt, annál nagyobb a veszteség.  Sportoló rehabilitációját végző team munkáján tehát nagy hangsúly van! Első és legfontosabb kérdés: Hogyan tudja a rehabilitációt végző team a sportolót a lehető leghamarabb a régi, vagy a réginél még jobb szintre "visszaállítani" úgy, hogy az rövid és hosszútávon ne menjen a sportoló egészségének kárára? Ebből fakadó elvárások, követelmények miatt az elmúlt években nagyon sokat fejlődött a sportfizioterápia területe. Így van ez Magyarországon is.

Masszázst, elektroterápiát, jegelést - amely a fájdalmat adatott kiküszöbölni -, vagyis a passzív terápiát felváltotta az aktív, a funkcionális rehabilitáció. Régebben, amikor a fájdalom úgymond a passzív kezelések hatására csökkent, máris visszaküldték a sportolót csapatába, és sokszor elvárták tőle azt a teljesítményt, amely a fájdalmat kiváltó sérülés bekövetkezte előtt volt. A fájdalom csökkent, de a specifikus rehabilitáció hiányzott, mert a teljesítmény, a gyorsaság, a koordináció, az erő, az állóképesség stb., nem álltak vissza a sérülés előtti szintre. Mindezek miatti ellentétek pedig újból és újból visszatérő sérülésekhez, károsodások kialakulásához vezettek mind rövid, mint pedig hosszútávon egyaránt!

Ezen negatív tapasztalatok hatására kezdték el a sportolók terhelhetőségét analizálni és olyan individuális (egyéni, személyes, önálló) tréningprogramokat kialakítani, amely maximálisan figyelembe vette/veszi a szövetek gyógyulási fázisait. Így szerzett tapasztalatokat, eredményeket beépítették az aktív rehabilitációba. Prof. van Wingerden úttörője volt a sportfizioterápiának az 1980-as években, mert ő volt az elsők között aki azt mondta, hogy véget kell vetni a sportolók szakszerűtlen ellátásának a sportteljesítmény biztosítása és az sportoló egészségének megtartása érdekében, és ki kell építi a legmodernebb fizioterápiás és sporttudományi alapokra épülő sportfizioterápia képzést.

A sportfizioterápia ismeretanyaga minden páciens számára - legyen az egy egyszerű hobbisportoló, vagy kórházban fekvő beteg, vagy élsportoló - biztosítja a sérülés utáni legjobb kezelés lehetőségét és minden esetben az aktív, funkcionális rehabilitációt helyezi előtérbe. Az általunk kéviselt eredeti sportrehabilitációs irányzatoknak - egyiket ebből Prof. Dr. Bert van Wingerden vezetésével tartjuk Magyarországon - nemzetközi szinten 3 különböző, egymásra épülő blokkja van.

Képzés "A", "B", és "C" blokkokban kerül megrendezésre. Rövid összefoglaló a blokkokról:

1.) PRTA és PRTB - Ez a képzés a hobbi és élsportolók kezelésére, kíséretére és ellenőrzésére alkalmas, elsősorban gyógytornászok, orvosok, diplomás sporttanárok részére, akik a mindennapi gyakorlatban sportolókkal (pl. egyesületeknél) dolgoznak. A "B" blokk vizsgával záródik, mely után orvosok, diplomás sporttanárok PRT oklevelet, gyógytornászok pedig Sportfizioterapeuta oklevelet kapnak.

2.) PRTC egy egyéves képzés a PRTB vizsga után, specializálva a tréning, tréningtervezés és a coaching területére. A "C" blokknál nagyon fontos a személyes tapasztalat és egy megfelelő terhelhetőségi/edzettségi szint, valamint Rehabilitációs trénerként, Sportfizioterapeutaként megszerzett személyes gyakorlati tapasztalat! Ennek értelmében ez a "szakosítás" csak azok számára megfelelő, akik a tréningek területén tapasztalatokkal rendelkeznek, valamint a PRTB szintű sportfizioterápia vizsgával rendelkeznek, illetve a sportolók tréningjében és a coachingban magukat tovább képzik.

Ellentét a teljesítménynövekedés és a sérülés között? - A szuperkompenzáció egy fogalom, mely a tréning utáni teljesítménynövekedést írja le. A teljesítmény növekedése, mely egy bizonyos idő után lép fel, az adott inger függvényében. Az ingert meghatározza az intenzitás, állóképesség, sűrűség, tempó stb.

• 1. fázis: Adott terhelés, vagy tréning a homeosztázis pusztításához vezet. A vonal a grafikonon süllyed.
• 2. fázis: Regeneráció, az energia-visszanyerés fázisa, melyben a grafikon vonala a kezdeti nívót eléri.
• 3. fázis: A grafikon vonala a kezdeti nívó fölé emelkedik.
• 4.  fázis: Reverzibilitás, megfordíthatóság fázisa, melyben a kezdeti nívó elérésre kerül, sőt a kezdeti nívó alá csökkenhet.

Elméletünk a következő: ha a  tréner/terapeuta a szuperkompenzáció területén az első tréning után  a következő tréninget tervezi, egy növekedés (időben) mutatkozik a teljesítményben, mert testünk mindig próbál egyensúlyt tartani a terhelés és terhelhetőség között. Azért, hogy az egyensúly újra helyre álljon a katabolizmus (pusztítás) után - nomális körülmények között - az anabolizmus (felépítés) következik.

Az első probléma ennél az elméletnél, hogy a különböző működési rendszerek különböző szuperkompenzációs időket, vagy regenerációs időket mutatnak, melyek ugyancsak sok paramétertől függenek. Ezért a szuperkompenzációt egy elméleti modellnek kell tekintenünk, amit a gyakorlatban óvatossággal kell alkalmaznunk. Ha a szuperkompenzációs idők a különböző energiarendszerek által nem lesznek respektálva, túledzés fenyeget, melynek többféle negatív következménye van a teljesítményre.

A szuperkompenzációs elmélet második problémája, hogy az ember az egyszerűség kedvéért az energiarendszerek és az izomzat (szarkomer) aktív alkotóelemeinek szétrombolásából indul ki. Ezek az energiarendszerek a teljesítmény növekedéséért felelősek. Ez sajnos nem helyes! Az energiarendszerek regenerációja szükséges és feltétel a következő teljesítményszint megvalósításához. A mozgatórendszer passzív részének adaptációja szükséges a sérülések megelőzéséhez és ahhoz, hogy a teljesítménynövekedést valójában az egész test át tudja venni. Ez a kötőszövet által biztosított "specifikus terhelhetőség", mely a legnagyobb részben felelős azért, hogy az ember a teljesítményt egyáltalán hozni/produkálni tudja. A kötőszövet adaptációs előzményeinek "nem elismerése", "nem ismerése" hosszútávon a mozgás szervrendszer passzív részének sérüléséhez vezet. Például: ínak, tapadási helyek, kötőszövet az izomban, csontok, stb.

Azért, hogy az "időszakokra történő osztás" még komplikáltabb legyen, figyelembe kell vennünk, hogy a mozgás szervrendszer passzív része nem szuperkompenzációval reagál a terhelésre, hanem adaptációval (az alkalmazott terhelés függvényében). Nem szuperkompenzáció, de a terhelés egy perfekt adaptációja. Ez az alkalmazkodás a kötőszövet matrix, vagy alapanyag relatív gyors adaptációjával történik.

Matrix "Turn-over" ideje az energiarendszer szuperkompenzációval összehasonlítva egy lassúbb folyamat. A tréning "vonalas" tervezése (mikro-, vagy makro időszakokra osztása) energetikailag lehetséges, hosszútávon a mozgás szervrendszer passzív részénél fiziológiailag (élettanilag) és hisztológiailag (szövettanilag) nem kivitelezhető. A "matrix időszakokra" osztás ezeket a problémákat meg tudja oldani, vele együtt sérüléseket, túledzéseket és a teljesítményfokozás stagnálását megelőzni.

A szuperkompenzáció egy következő kritikus pontja, hogy az energiarendszerek a nyugalmi helyzetben, a szünetben, a terhelés után a helyes táplálkozással regenerálódnak, felépülnek. A kötőszövet csak az aktivitás és terhelés alatt épül fel, mivel a sejtek optimális szintézisaktivitást mutatnak és a specifikus terhelés adaptációját újra egyensúlyba hozzák. A funkció meghatározza a szervet. Így egyértelmű, hogy a pihenés mint rehabilitációs eljárás a lehető legrosszabb választás, amit az ember tehet, mert a TERHELHETŐSÉG TOVÁBB CSÖKKEN.

Civilizációnk, melyre a mozgáshiány jellemző, tisztán mutatja, hogy a negatív adaptáció mit jelent a terhelhetőség szemszögéből. Kulcsszó kellene, hogy legyen a mátrix periodicitás tréningek és rehabilitáció idején egyaránt. A teljesítmény, a teljesítőképesség, ennek növekedése időben valószínűleg lassabb lesz, de a specifikus terhelhetőség növekszik. Ez pedig gondoskodik:

• - sérülések megelőzéséről,
• - a teljesítmény, a teljesítőképesség megőrzéséről  (pl. a szezon alatt),
• - túledzés megelőzéséről.

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a szuperkompenzáció használatot a tréningtervezésben, vezetésben óvatossággal kell interpretálni és a sérülési profilaxis szemszögéből a kötőszövet adaptációt is szem előtt kell tartani. Ez annyit jelent, hogy -e szakmai terület specifikus ismerete szükséges. A sérülés utáni rehabilitációban a szuperkompenzáció csak szekundáris jelentőségű. Itt majdnem mindig sérülésekről van szó (a passzív mozgásapparátusban) és a kötőszövet adaptációját elsődlegesen kell figyelembe venni. Egy matrix periodizálás a rehabilitációban kötelező! A kötőszövet adaptációs lehetőségeinek figyelmen kívül hagyásával, a tréningvezetés a rehabilitációban lehetetlen, sőt nagyon negatív hatása van a gyógyulás oldaláról nézve. Krónikus sérülések, teljesítménycsökkenések és a profiknak munkakiesés a következménye.

Cikkhez kapcsolódó tanfolyamok:

• Sportfizioterápia, Rehabilitációs Tréner képzés
• Aktív Rehabilitáció PRT® Koncept szerint

Prof. Dr. B.A.M. van Wingerden
PhD.,PRT.,ATC.
Direktor International Academy for Sportscience